céhvel temetés: A legkorábbi középkori céhszabályzatok is előírták, hogy a céhtagok szigorú büntetés terhe alatt kötelesek tagtársaikat és családtagjaikat tisztességesen eltemetni, és a temetésen minden céhtagnak részt kell vennie. Sok helyen külön erre a célra készített temetési, halotti →céhbehívótáblával hívták össze temetésre a céhtagokat. Majdnem minden céhnek megvolt a maga halottszállító eszköze, →Szent Mihály lova. Több ilyen fönnmaradt a Dunántúlon, pl. Várpalotán és Berhidán. A ravatalt egyes helyeken díszes, hímzett halotti drapériákkal vették körül, és a nemesi, főúri temetések mintájára a céh külön erre a célra festett halotti címerét helyezték fölé. Ilyen halotti céhcímere volt pl. 1682: a soproni tímároknak és a 18. sz: a kőműveseknek. A ~ fényesebb és ünnepélyesebb volt, mint a többi, ezért - különösen faluhelyen v. mezővárosokban - a módosabb polgárok és gazdák halála esetén hozzátartozóik gyakran egy-egy céhet kértek föl, hogy díjazás ellenében vállalják el a temetést. A ~ olyan elterjedt volt, hogy a Dunántúlon szólás-mondás is alakult belőle: a módos, rátarti emberre azt mondták: "Büszke, mint akit céhvel temetnek". Némely céh, ill. annak keretében alakult külön társaság rendszeresen és hivatásszerűen foglalkozott sírásással és temetéssel. Ezek azután sok helyen kiváltak a céhből, és önálló, ún. kalandos céhet v. kalandos társaságot alapítottak. A gazdagabb városi céhek (mint pl. 1764: a kolozsvári ötvösök) ezután ezekkel a szervezetekkel állapodtak meg, és a →céhszabályzatukban előírt sírásó és halottvivő kötelezettségüket díjazás ellenében a →kalandosokra ruházták át. E céhek, ill. kalandos társaságok tehát a későbbi temetkezési egyes-ek és temetkezési vállalatok egyenes ősei. N.P.

Szádeczky Lajos: Iparfejlődés és a czéhek tört. Mo-on. Bp., 1913. II:183. - Kertész Manó: Szólásmondások. Bp., 1922:142. - Bevilaqua-Borsody 1931:194. - Arrabona 1968:107. (Tompos Ernő: Címeres céhemlékek a soproni múz-okban) - Nagybákay 1971:127.